Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: Mivel nem akarom, hogy téma legyek, így inkább nem szólok senkinek a társaságból, hanem észrevétlenül hátrálok ki a tömegből. A mosdóhoz érve iszom pár kortyot, aztán a fejem a csap alá nyomom, és addig folyatom rá a hideg vizet, míg meg nem fájdul. Végre újra tudok rendesen lélegezni. Szerencsére mindenki a megnyitón van, így nincs szemtanúja az egyszemélyes előadásomnak. A rosszullét ezután amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik. Támasztom a csempés falat a hátammal, és próbálok nem aggódni amiatt, hogy ebben a hónapban ez a harmadik alkalom. Mire előkeveredek a mosdóból, a megnyitónak vége, az emberek pedig szétszéledtek. Halványan dereng, hogy a többiek korábban mondtak valamit a témamegbeszélésről, de nem sok fogalmam van arról, hogy az mi, és arról még inkább nincs, hogy hol. Így ténfergek egy kicsit, majd megszólítok egy látszólag nagyon siető lányt, hogy tud-e segíteni. Lefékez mellettem, rám villant egy széles mosolyt, és megkérdezi,…

Patrik: Túl sokáig nem bosszankodhatok a tesóm miatt, mert a többiek szólnak, hogy nemsokára kezdődik a tábor megnyitója, utána pedig a témamegbeszélések. Azaz hogy mit fogunk egy héten keresztül csinálni. Mivel sokféle tématábor van egymással párhuzamosan, így napközben a tömeg csoportokra oszlik, és mindenki egy adott helyszínen foglalkozik azzal, amit választott. Mondjuk, nem vagyok abban biztos, hogy mit lehet vagy kell a sportról beszélni, de majd kiderül. Amira és Klaudia még elrohannak a mosdók irányába, én meg leporolva magamat indulok el Iván és Nándi mögött. Így egyben látva még megdöbbentőbb a tömeg, és kezdem magam nagyon rosszul érezni. Ez mostanában többször előfordult. Bizonyos helyzetekben nehezebben kapok levegőt, és izzadni kezdek. És soha nem edzés közben, hanem a legváratlanabb helyzetekben. Legutóbb például az egyik üzlet közepén jött rám, miközben új edzőcipőt kerestem. Akkor annyit mondtam anyunak, hogy nem látok semmi jót, menjünk inkább máshova. Mire a kocsihoz értünk, már nem volt…

Patrik: Na jó, ezt tényleg nem hiszem el. Az őrült húgom ott ül nem messze tőlünk a fűben, azzal a kedves mosolyú lánnyal, akit a hangárban láttam. Mégis mennyi volt ennek az esélye? Habár magamat ismerve elég sok. Mert valahogy mindenkinek bejön – rajtam kívül természetesen –, hogy Maxi milyen. A haverjaim eleinte kiröhögik, aztán kis idő elteltével azt veszem észre, hogy kocsányon lógó szemekkel bámulnak rá, ha összefutnak vele a lakásunk valamelyik pontján. Vagy van a másik véglet, aki direkt elkezd bunkózni, amikor észreveszi magán, hogy rákattant a kocka tesómra. Az egyik ilyen haverom konkrétan nekiment a folyosón, és még csak annyit sem mondott, hogy bocs. Először szimplán bunkónak hittem, de elbizonytalanított az égővörös képe. Nem tudom, mit esznek rajta. Az, hogy jól néz ki – mások szerint –, az egy dolog. De amellett nem lehet vele semmiről beszélgetni, és állatira fent hordja az orrát. Most meg ott ül…