Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: Az étkező a hatalmas hangár, ami annak idején tényleg hangárként funkcionált. Hiszen tulajdonképpen a tábor korábban szovjet laktanya volt, majd ebből avanzsált egyetemvárossá, illetve nyaranta táborrá. A hangár, mivel egy hangár, tényleg óriási. Elfér benne egyszerre a több száz táborozó, köztük a húgom, megbújva a sarokban, belebújva a telefonjába. A regisztráció is itt zajlik egyébként, minden táborozónak itt kell először lejelentkeznie. Mi azonban most kajálni jöttünk. Első nap még nincs ebéd, szendvicsek vannak, amiből gyorsan magamhoz veszek hármat, ami meg sem közelíti Iván adagját. Miközben kajálunk, járatom a tekintetem a többi táborlakón. Vegyes társaság, az biztos. De nem meglepő, sokféle tábor van itt egyszerre. A táncosokat meg a sportolókat messziről ki lehet szúrni, csakúgy, ahogy a kockákat. Amíg az előbbiek társaságba verődve beszélgetnek vagy kajálnak, addig az utóbbiak általában magányosan. Nem értem, hogy ehhez minek kell táborba jönni. Fél füllel hallgatva Ivánt bámulom tovább, amikor megakad a szemem egy…

Patrik: Már vagy fél órája téblábolok egymagam céltalanul, mikor meghallom magam mögött Iván kiáltozását. – Bocs – ér mellém vigyorogva –, tudod, milyenek a csajok. – Mondjuk, ezt én pont nem tudom, mivel a hírnevemmel ellentétben még nem volt egy barátnőm sem. Volt egy lány az évfolyamunkon, aki nagyon bejött, egészen addig, amíg nem töltöttem vele pár percet kettesben. Nem vallanám be senkinek, mert szétszednének, de engem kiábrándítanak azok a lányok, akik azt játsszák (és remélem, hogy tényleg csak játsszák), hogy már mindent megtapasztaltak az életből, amit csak lehet. Nem feltétlenül vágyom arra, hogy sokadik legyek valakinek a listáján, mert futószalagon fogyasztja a kapcsolatokat. Persze látom, ha valaki szép, mivel van szemem, de ebben is eltér az ízlésem kicsit a többi srácétól. Utálom például, ha valakinek nem látszik az arca a smink alatt. Azt is, ha mindene kilóg a ruhájából. Szerintem kicsit sem vonzó. Ellenben a farmer pólóval, a lófarokba…

Patrik: Egy ideje már lófrálunk Ivánnal, amikor csörögni kezd a telefonja. Rápillant a kijelzőre, és mosolyogva – igen, mosolyogva – annyit mond, hogy a barátnője keresi. Ennek a srácnak aztán van idegrendszere, az biztos. Vagy titokban nyugtatókon él, és az egész táskája azzal van megtömve, hogy kitartson a héten. Mindegy, a lényeg, hogy egyedül maradok, mivel abból kiindulva, hogy mennyire kényelmesen helyezkedik el egy fa tövében, arra következtetek, hogy ez nem lesz rövid csevej. Megfordul a fejemben, hogy elővegyem a saját mobilomat, de nem szokásom céltalanul nyomkodni, meg különben is a szobában felejtettem. Hát, nem vagyok egy tipikus ilyen szempontból, az biztos. Szerencsére van egy húgom, aki hatszor annyit szórakozik mindenféle kütyüvel, mint az átlag, így a világegyetem rendje helyreáll, pótolja azt, amit én nem teszek meg. Egy kavicsot rugdosva egyre messzebb kerülök Iván nyugtatgató mormogásától meg Ivett telefonból kihallatszó hangjától. Hirtelen Maxit pillantom meg, naná, hogy mobillal a kezében.…