Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: Nem tudom, hogy minek a hatására, de kétszer annyit vacsorázok, mint általában. Lali mellettem marad a nővérével együtt, mert abban maradtunk, hogy majd evés után beszélgetünk. Velem ellentétben ők nem sokat esznek, Lali láthatóan feszeng, Hajni pedig ideges. A társaság többi tagjára nem ragad át a hangulatuk, még mindig Nándi eséseit cikizik, amikről, úgy látszik, – egy kivételével – lemaradtam. Nándi egy ideig velük nevet, aztán egyre ingerültebb lesz, majd eljutnak odáig a csevejben, hogy vacsora után visszamennek, és Iván bebizonyíthatja, hogy ő jobban csinálja. Mondjuk, ennél a mondatnál Nándi kihívóan körbenéz, de én passzolom a lehetőséget. Semmi kedvem ugrálni, pláne nem két adag kaja után. Meg szerintem inkább arra lenne érdemes fogadásokat kötni, hogy melyikük fogja előbb elhányni magát – mert ők sem ettek keveset –, nem pedig arra, hogy ki tudja megcsinálni, amit akarnak. Ennek ellenére Hajniékkal mi is a többiekkel tartunk, csak kicsit távolabb ülünk le,…

Patrik: Természetesen mindenkinek szemet szúr, hogy egy órára eltűntem. De csak a lányok teszik szóvá. Nándi még mindig a trambulinon pattog, Iván pedig telefonál – gondolom, Ivett-tel –, amikor visszaérek a többiekhez. Viszont Hajni és Klaudia is azonnal rákérdez, hogy merre jártam. Maxi tudtán kívül ismét segít, mivel még mindig a kezemben szorongatom annak a csokinak a papírját, amit tőle kaptam. Bizonyítékként fel is mutatom. – Leesett a vércukrom a mosdóba menet. Beugrottam egy csokiért – válaszolom tettetett könnyedséggel, majd lehuppanok a fűbe Lali mellé, aki azóta is a füvet tépkedi. – Egy csokit én is ennék – mászik le végre Nándi a trambulinról, és már nyújtja is a kezét a barátnője felé, hogy felsegítse. Mindenki egyetért abban, hogy jólesne valami, aztán amikor Iván is mellénk lép, és bejelenti, hogy hány óra van, arra is rájövünk, hogy mindjárt vacsoraidő, úgyhogy nem csoda, hogy mindenki éhes. A hangár felé vesszük az…

Patrik: Amikor Maxi az órájára pillant, akkor jövök rá, hogy az indokoltnál sokkal tovább maradtam távol a többiektől. Azt fogják hinni, hogy valami komoly nyavalyám van, olyan, amit senki nem szeretne elkapni. Ugyan nem lepra, de mégis úgy fognak kerülni, mintha az lenne. Maxira nézek, ő rám, és egyszerre mondjuk ki: – Nem fogják tudni, hova tűntünk – ezen elröhögjük magunkat. Furcsa nap ez. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Eddig maximum az autóban ültünk együtt, ha muszáj volt. – Mit fogsz csinálni? – kérdezi a húgom, miközben elkomolyodik az arca. – Ha bármi van, ígérd meg, hogy szólsz! – Hogy érted, hogy bármi? – próbálok könnyed maradni. – Mondjuk, ha beütöm a könyököm, akkor szóljak? Vagy ha éhes vagyok? Ha rosszat álmodok? – Szigorúan néz rám, inkább abbahagyom. – Szólok – borzolom meg a göndör haját, mire felszisszen. – És a frizurám? – kérdezi tettetett felháborodással. – Neked olyan sosem volt…