Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: Természetesen mindenkinek szemet szúr, hogy egy órára eltűntem. De csak a lányok teszik szóvá. Nándi még mindig a trambulinon pattog, Iván pedig telefonál – gondolom, Ivett-tel –, amikor visszaérek a többiekhez. Viszont Hajni és Klaudia is azonnal rákérdez, hogy merre jártam. Maxi tudtán kívül ismét segít, mivel még mindig a kezemben szorongatom annak a csokinak a papírját, amit tőle kaptam. Bizonyítékként fel is mutatom. – Leesett a vércukrom a mosdóba menet. Beugrottam egy csokiért – válaszolom tettetett könnyedséggel, majd lehuppanok a fűbe Lali mellé, aki azóta is a füvet tépkedi. – Egy csokit én is ennék – mászik le végre Nándi a trambulinról, és már nyújtja is a kezét a barátnője felé, hogy felsegítse. Mindenki egyetért abban, hogy jólesne valami, aztán amikor Iván is mellénk lép, és bejelenti, hogy hány óra van, arra is rájövünk, hogy mindjárt vacsoraidő, úgyhogy nem csoda, hogy mindenki éhes. A hangár felé vesszük az…

Patrik: Amikor Maxi az órájára pillant, akkor jövök rá, hogy az indokoltnál sokkal tovább maradtam távol a többiektől. Azt fogják hinni, hogy valami komoly nyavalyám van, olyan, amit senki nem szeretne elkapni. Ugyan nem lepra, de mégis úgy fognak kerülni, mintha az lenne. Maxira nézek, ő rám, és egyszerre mondjuk ki: – Nem fogják tudni, hova tűntünk – ezen elröhögjük magunkat. Furcsa nap ez. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Eddig maximum az autóban ültünk együtt, ha muszáj volt. – Mit fogsz csinálni? – kérdezi a húgom, miközben elkomolyodik az arca. – Ha bármi van, ígérd meg, hogy szólsz! – Hogy érted, hogy bármi? – próbálok könnyed maradni. – Mondjuk, ha beütöm a könyököm, akkor szóljak? Vagy ha éhes vagyok? Ha rosszat álmodok? – Szigorúan néz rám, inkább abbahagyom. – Szólok – borzolom meg a göndör haját, mire felszisszen. – És a frizurám? – kérdezi tettetett felháborodással. – Neked olyan sosem volt…

Patrik: Nem tudom, mióta ülhetünk Maxival a földön, és öleljük egymást abban a kitekert pózban, de érzem, hogy kezd nagyon kényelmetlenné válni a helyzet. Hirtelen egy hang szólal meg a fejünk fölött. – Nem láttátok a cilinderemet? – kérdezi a kis krapek, és várakozóan néz ránk. Maxi felkapja a fejét, amivel sikeresen lezúzza az államat annyira, hogy csillagokat látok. Mire összeszedjük magunkat, a kölyök már nincs sehol. Viszont ettől rögtön eszembe jut az, hogy bármikor jöhet erre valaki, és igazából az a csoda, hogy eddig senki nem figyelt fel ránk. Meg az is eszembe jut, hogy nem ártana kicsit rendbe szednem magam, és legalább az arcomat megmosnom, mert bár már nem vagyok rosszul, de azt azért sejtem, hogy túl jól sem nézhetek ki. Pár percig vagyok csak bent, de mire visszatérek, a jól megszokott látvány fogad, a húgom kezében telefon, és ezerrel olvas valamit. De legalább nem sír. Nem gondoltam…