Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: A délutánt mászkálással, nézelődéssel és dumálással töltjük. A kezemet elég hamar kihúzom Klaudia szorításából, de mivel gyáva alak vagyok, és nem szeretek konfrontálódni, így orrfújásnak álcázom a mozdulatot. Aztán gyorsan távolabb lépek tőle, nehogy újra próbálkozzon. A táborban mindenhol nyüzsögnek az emberek az egész kicsiktől kezdve az egész nagyokig. Az ötszáz ember természetesen nem mind táborozó, bőven vannak felügyelők, vagyis mókusok és kismókusok is köztük, akiknek a feladatuk ügyelni ránk meg minden másra. Néhányukról nem tudom eldönteni, hogy táborozó vagy táboroztató, mert életkorban összeér a két csoport. Amikor erre rácsodálkozom, a lányok készségesen elmesélik, hogy gyakran válnak kismókussá, majd mókussá a korábbi táborozók. A délutáni program részeként lehet zsonglőrködést tanulni vagy vakvezető kutyával sétálni. A többieknek egyikhez sincs kedve, így marad a céltalan lődörgés. A büfénél megállunk jégkrémet venni, közben megpillantom a lányt, akit Maxival láttam. Egy fiúval ücsörög az egyik asztalnál, és mindketten egy papír fölé hajolva olvasnak…

Patrik: A megbeszélés nem tart sokáig. Mindennap lesz valami sport, amit kipróbálhatunk, de emellett tervben van például csúszdapark-látogatás is. Jól hangzik. – Te meg hova tűntél? – kérdezi Klaudia, miután elköszönünk a csapatvezetőktől. – Csak a mosdóba – vonom meg a vállam, miközben Ivánék is odalépnek hozzánk. A sporttábor többi résztvevője szedelőzködni kezd. Egyébként elég sokan vagyunk az egészen kicsiktől kezdve a velem nagyjából egykorúakig. A többség fiú, de azért lányok is vannak. Miközben nézelődöm, megakad a tekintetem a lányon, aki nem tudta a nevemet. Egyébként el kell ismernem, hogy nagyon szép lány, de valahogy nem az én esetem. Az a típus, akin minden a helyén van, az utolsó hajszálig. Szép arc, bomba alak, de nekem valami hiányzik. A lány, akinek nem tudom a nevét, mert elterelte a figyelmemet azzal, ahogy rákérdezett az enyémre, észreveszi, hogy figyelem. Mosolyogva rám néz, majd elindul az ellenkező irányba. – Ismétlem, bocs – szólal…

Patrik: Mivel nem akarom, hogy téma legyek, így inkább nem szólok senkinek a társaságból, hanem észrevétlenül hátrálok ki a tömegből. A mosdóhoz érve iszom pár kortyot, aztán a fejem a csap alá nyomom, és addig folyatom rá a hideg vizet, míg meg nem fájdul. Végre újra tudok rendesen lélegezni. Szerencsére mindenki a megnyitón van, így nincs szemtanúja az egyszemélyes előadásomnak. A rosszullét ezután amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik. Támasztom a csempés falat a hátammal, és próbálok nem aggódni amiatt, hogy ebben a hónapban ez a harmadik alkalom. Mire előkeveredek a mosdóból, a megnyitónak vége, az emberek pedig szétszéledtek. Halványan dereng, hogy a többiek korábban mondtak valamit a témamegbeszélésről, de nem sok fogalmam van arról, hogy az mi, és arról még inkább nincs, hogy hol. Így ténfergek egy kicsit, majd megszólítok egy látszólag nagyon siető lányt, hogy tud-e segíteni. Lefékez mellettem, rám villant egy széles mosolyt, és megkérdezi,…