Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: Reggel valami különös zajra riadok fel. Az első pillanatban fogalmam sincs, hogy hol vagyok, aztán lassan kezd beugrani a tegnapi nap és vele együtt a rosszulléteim. De nem bambulhatok sokáig, mert a zaj egyre csak ismétlődik. Az ágyak közé, a padlóra lepillantva pedig azonnal értelmet is nyer. Iván nyomja egymás után a fekvőtámaszokat elszánt arccal. Mindezt reggel hétkor, ahogy azt a telefonomra pillantva megállapítom. Visszadőlök a párnára, és próbálom csukott szemmel rendbe szedni a gondolataimat. Mi történik velem, hogy érzem magam, és a legfontosabb: akarok-e itt maradni egyáltalán? Bár sok választásom nincs, a szüleim Máltán, anyát meg biztos kiverné a frász, ha bejelenteném, hogy haza akarok menni. Vagy nem jelentem be, csak simán hazautazom. Itt tartok fejben, amikor Iván megszólal: – Cső – mondja, én meg csodálkozva kinyitom a szemem, és visszaköszönök. – Na mi a helyzet? – hagyja abba a reggeli edzést, és ül le velem szembe a…

Patrik: Az Ivánnal közös szobámig menet szinte senkivel nem találkozom az épületben. Nem meglepő, még mindenki javában szórakozik, csak én vonulok félre, hogy arról olvasgassak, hogy mi a franc bajom van. Anélkül, hogy lezuhanyoznék, hanyatt dobom magam az ágyamon, és a fejem fölé tartva a mobilt beírom azt a néhány tünetet, amit ma kétszer is tapasztaltam. Nem kell sokáig lefelé görgetnem, elég hamar megakad a szemem az ismétlődő pánikbetegség kifejezésen. Először nem akarok, aztán mégis rákattintok az egyik címre, és elolvasom, hogy mit írnak róla. És sajnos elég sok dologban egyezik azzal, amit magamon tapasztalok. Mivel egyre idegesebb leszek, ahogy a cikkeket olvasgatom, egy idő után kénytelen vagyok leállítani magamat, mielőtt pánikba esnék. És egyáltalán nincs kedvem nevetni azon, hogy eddig ennek a szónak mennyire más jelentése volt számomra. Nagy levegőt veszek, és inkább elindítom az egyetlen játékot, ami a telefonomon van, és nagyjából hathavonta nyitom meg, ha rengeteg időm…