Bentlakásos és bejárós táborok

Patrik: Hajni ámulva néz rám egy darabig, majd hirtelen felpattan. – Akkor én most – kezd hátrálni –, én most lelépek. Majd tényleg így tesz, anélkül, hogy visszanézne. Ezúttal Lalin van az ámulás sora. – Azt hittem, te leszel a következő áldozat – vallja be, miközben a testvére után néz. Felvilágosítást kérek, mert nem teljesen tiszta, hogy miről beszél. – Tudod, a tesómnak folyamatosan hódítania kell. Nem bír csak úgy, simán létezni. Bárhol vagyunk, kinéz magának valakit, aztán becserkészi. Azt hittem, itt te leszel az – vonja meg a vállát az utolsó mondat végén. Így már kezdem érteni, hogy miért szabadkozott korábban. Egyébként, ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, én is azt hittem, hogy Hajni rám hajt. De ahhoz képest nagyon gyorsan kapott a lehetőségen, hogy majd én foglalkozok az öccsével. Ez utóbbival kapcsolatban Lalinak is vannak kérdései. – Te miért akarsz velem lógni? Ez nálad valami defektus vagy mi?…

Patrik: Nem tudom, hogy minek a hatására, de kétszer annyit vacsorázok, mint általában. Lali mellettem marad a nővérével együtt, mert abban maradtunk, hogy majd evés után beszélgetünk. Velem ellentétben ők nem sokat esznek, Lali láthatóan feszeng, Hajni pedig ideges. A társaság többi tagjára nem ragad át a hangulatuk, még mindig Nándi eséseit cikizik, amikről, úgy látszik, – egy kivételével – lemaradtam. Nándi egy ideig velük nevet, aztán egyre ingerültebb lesz, majd eljutnak odáig a csevejben, hogy vacsora után visszamennek, és Iván bebizonyíthatja, hogy ő jobban csinálja. Mondjuk, ennél a mondatnál Nándi kihívóan körbenéz, de én passzolom a lehetőséget. Semmi kedvem ugrálni, pláne nem két adag kaja után. Meg szerintem inkább arra lenne érdemes fogadásokat kötni, hogy melyikük fogja előbb elhányni magát – mert ők sem ettek keveset –, nem pedig arra, hogy ki tudja megcsinálni, amit akarnak. Ennek ellenére Hajniékkal mi is a többiekkel tartunk, csak kicsit távolabb ülünk le,…

Patrik: Természetesen mindenkinek szemet szúr, hogy egy órára eltűntem. De csak a lányok teszik szóvá. Nándi még mindig a trambulinon pattog, Iván pedig telefonál – gondolom, Ivett-tel –, amikor visszaérek a többiekhez. Viszont Hajni és Klaudia is azonnal rákérdez, hogy merre jártam. Maxi tudtán kívül ismét segít, mivel még mindig a kezemben szorongatom annak a csokinak a papírját, amit tőle kaptam. Bizonyítékként fel is mutatom. – Leesett a vércukrom a mosdóba menet. Beugrottam egy csokiért – válaszolom tettetett könnyedséggel, majd lehuppanok a fűbe Lali mellé, aki azóta is a füvet tépkedi. – Egy csokit én is ennék – mászik le végre Nándi a trambulinról, és már nyújtja is a kezét a barátnője felé, hogy felsegítse. Mindenki egyetért abban, hogy jólesne valami, aztán amikor Iván is mellénk lép, és bejelenti, hogy hány óra van, arra is rájövünk, hogy mindjárt vacsoraidő, úgyhogy nem csoda, hogy mindenki éhes. A hangár felé vesszük az…