Patrik: Az étkező a hatalmas hangár, ami annak idején tényleg hangárként funkcionált. Hiszen tulajdonképpen a tábor korábban szovjet laktanya volt, majd ebből avanzsált egyetemvárossá, illetve nyaranta táborrá. A hangár, mivel egy hangár, tényleg óriási. Elfér benne egyszerre a több száz táborozó, köztük a húgom, megbújva a sarokban, belebújva a telefonjába. A regisztráció is itt zajlik egyébként, minden táborozónak itt kell először lejelentkeznie. Mi azonban most kajálni jöttünk. Első nap még nincs ebéd, szendvicsek vannak, amiből gyorsan magamhoz veszek hármat, ami meg sem közelíti Iván adagját. Miközben kajálunk, járatom a tekintetem a többi táborlakón. Vegyes társaság, az biztos. De nem meglepő, sokféle tábor van itt egyszerre. A táncosokat meg a sportolókat messziről ki lehet szúrni, csakúgy, ahogy a kockákat. Amíg az előbbiek társaságba verődve beszélgetnek vagy kajálnak, addig az utóbbiak általában magányosan. Nem értem, hogy ehhez minek kell táborba jönni. Fél füllel hallgatva Ivánt bámulom tovább, amikor megakad a szemem egy lányon. A regisztráció előtt ácsorog teljesen egyedül, farmer rövidnadrágban, fehér pólóban. Nulla smink, copfba fogott haj, kedves mosoly. Hű.
Maxi: Az ebéd gyanánt bekapott szendvics fogalmam sincs, hogy jó volt-e, mivel a cikk, amit olvastam, túlságosan is az volt, így lekötötte minden figyelmemet. Már majdnem a végére érek, amikor valaki meglöki az asztalt, és az ölembe borul a kulacsom, aminek elfelejtettem visszazárni a tetejét. Remek. Az a fiú, aki nekimegy az asztalnak, ezt észre sem veszi, így nincs kinek háborognom, meg amúgy sem vagyok az a nyilvánosan háborgós típus. Egy pillanatra ismét elmélázom a saját láthatatlanságomon, amikor egy lány széles mosollyal felém nyújt pár szalvétát. Annyira meglep a gesztus, hogy még megköszönni is elfelejtem a figyelmességét, és a kérdésére is, hogy leülhet-e mellém, csak némán bólogatok. Sokkos állapotban törölgetem a nadrágomat, ami egyébként teljesen értelmetlen dolog, mivel az anyag egy pillanat alatt magába szívja a vizet, amit pedig a szalvétával le lehet itatni róla, ilyen melegben úgysem számít. Amikor felnézek, a lány még mindig velem szemben ül, és szórakozottan figyeli a bénázásomat. Na, mivel nem vagyok nagy társasági lény, fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Halvány elképzeléseim vannak arról, hogy az emberek be szoktak mutatkozni egymásnak, így némi hezitálás után így teszek. Nem sok, de tőlem óriási lépés.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Patrik és Maxi naplója folytatásos történet, amely először a peopleteam.hu-n jelent meg. A szöveg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont támogatásával készült.
