Váratlan esemény történt: ma este 8 körül megérkezett az első táborozó a kecskeméti helyszínre. Nem, nem vasárnap van, hanem szombat. Csak apuka, szóval ööö… egy kicsit el van havazva, és eltévesztette a dátumot. Anyukának szikrát szórtak a szemei, de fékezte magát. Szegény srác, ő meg csak állt ott rémülten. Most először jön a táborba, és nem ismer senkit. Pont, mint én. Mint kiderült, hozzám fog járni. A táborvezető bemutatott minket egymásnak, és a gondjaimra bízta Dömét. A szülőket sikerült megnyugtatni, hogy maradhat a fiú. Nem kell még egyszer ideutazniuk Zalaegerszegről, még vacsorát is kap a csemetéjük. Miután elindultak haza, felmentünk Dömével a szobájába. Igazából még örült is, hogy ő választhat ágyat meg szekrényt, és hogy egy napra csak övé az egész, négyfős, fürdőszobás lakosztály. Raktunk neki vizet a hűtőbe. Előkerült a bőröndjéből egy raklapnyi lekváros palacsinta. Döme szerint ő nem akarta elhozni, a nagyija erőszakolta rá. Meg igazából nem is szereti annyira a lekvárosat, a kakaós a kedvence, akárcsak nekem. Eszembe jutott a buszos sztori a jégkrémmel. Azt javasoltam Dömének, hogy vigyük le a csemegét a többieknek, és osszuk szét, mielőtt barackízes lesz még a lepedője is. Megint megbeszélés volt. A palacsinta pillanatok alatt elfogyott, és hatalmas tapsot kapott. Döme először mosolyodott el. Nagyon örültem neki, de annak még jobban, hogy amikor leültem, V. is rám mosolygott. Csak annyit mondott: „Szia!” Ez vajon most mit jelent? Csak egy egyszerű, udvarias „Szia!”, vagy egy „örülök, hogy látlak” szia? Majd még gondolkodom ezen.
