Délután négykor került sor a csapatgyűlésre. Ki kellett találnunk egy csapatnevet és a csatakiáltást. Kaptunk egy hatalmas lepedőt, amelyből a zászlónk lesz. Mi vagyunk, ugye, a pirosak. A csapatunk 30 főből áll: kicsik és nagyok, fiúk és lányok vegyesen. A piros csapatkendőt mindenki a legváltozatosabb helyeken hordja. Van, aki a bokáján, van, aki félszemű kalózként. A lányok belefonták a hajukba. Pipacs hozott egy csomó festéket, krepp-papírt, zsírkrétákat. Minden piros. Elkezdődött az ötletbörze, mi legyen a nevünk. Fantasztikus, hogy mennyi piros dolog van a világon. Először kizártuk a kamasz fiúk nyomdafestéket nem tűrő javaslatait. A nagylányok egyfolytában vihogtak. Végül megszavaztuk, hogy legyen a nevünk „Vörös Kobrák”. Ez mindenkinek tetszett. Biológusként nagyon büszke vagyok erre a választásra. A Naja pallida az egyik kedvenc állatom. Ráadásul kobrát nem olyan nehéz rajzolni. Mivel Kivi rajz szakos, pillanatok alatt elkészült a zászló vázlata. A kicsik hatalmas lelkesedéssel nekiálltak festeni, a nagyok látványosan unatkoztak. Pipaccsal és Kivivel válságstábot tartottunk egy percben. Mit kezdjünk azokkal, akik nem akarnak részt venni semmiben? Mentő ötletként beígértem nekik az éjszakai filmklubot. Megnézzük a Vörös nap című filmet. Bár a nézők felének fogalma nem volt arról, ki az a Charles Bronson, a takarodó utáni program lehetősége felturbózta őket. Mindenkinek gyártottak egy kobrás kitűzőt, Pipacs elismerően csettintett az eredmény láttán. Azt hiszem, megvan a helyem a csapatban.
