Tudod, ki áll a PEOPLE TEAM nyári táborai mögött? Most lehull a lepel: a PT-táborok alapítójával, Aterral beszélgettünk.
Mutatkozz be, kérlek!
Palotás Attila Ater vagyok, én alapítottam a tábort. Én vagyok az, aki az első tábortól az idei táborig mindegyikben részt vettem.
Stresszeltél valaha a táborban? Hogyan kezelted?
Higgadtan. A kéz- és lábtöréstől a másik szobába vagy emeletre szökött gyerekekig, akikről azt hittük, elvesztek, mindennel találkoztam. Előfordult, hogy az éjféli joghurtvásárlás közben hívott fel egy zokogó anyuka azzal, hogy a 15 éves fiát baleset érte, vérzik a feje, és nem mozdul. Kiderült, hogy egy 9 éves kislány viccesnek találta elcsenni a srác telefonját, és riasztani a mamát. Akkor még nem voltak billentyűkódok.
Mi volt a legdurvább táboros melód?
Hajdanán még 300-400 literes óriáshordókban gyűjtöttük a szemetet. Válogatás nélkül. Azokat a hordókat időnként ki kellett takarítani, miután szortíroztuk, amit találtunk bennük. És rendszeresen én takarítottam a hányást is. Amikor valaki beteg lett, elrontotta a gyomrát, napszúrást kapott, ilyesmi, és az ágy alá hányt éjszaka, mindig nekem szóltak, hogy mehetek, mert a dokit már riasztották, minden oké, de hát takarítani is kell, azt meg én szoktam.
Mi volt a legjobb táboros melód?
A kajaügyelet. De nagyon élveztem azt is, amikor bátorságpróbán voltam ijesztgető. Kreatívnak kellett lenni. A gyerekek nem viccelnek.
Ezt a szót vagy kifejezést csak a PT-ben hallhattad…
Régebben volt egy mondat, amit rövid gondolkodás után mindenre rávágtunk: „Ez hülyeség.” Vicces volt, mert érdemben semmire nem kellett reagálni, és mindenki tudta, hogy semmit nem jelent, ezért állandóan röhögtünk, ha hallottuk.
Mondj egy élményt abból az időből, amikor még táborozó voltál!
Ötödikesek vagy hatodikosok voltunk. Az volt a legfőbb mániánk a balatoni táborban, hogy éjszaka ne aludjunk. A táborvezetőség őrséget szervezett egyórás váltásokban éjjel-nappal; nagyon menő volt éjszakai őrségbe kerülni. Mentek a cserélgetések az időpontokkal, pedig az őrség nem szólt másról, mint arról, hogy kettesben ültünk egy háromszögkunyhóban, és kártyáztunk vagy vicceket meséltünk egymásnak, éjszaka meg a lehető legdurvább rémtörténetekkel rukkoltunk elő. Most jövök rá, hogy ez nem is élmény, inkább az őrségekhez meg a tábori éjszakákhoz köthető alapérzés: titkos küldetések, rejtőzködés, kémkedés, megfigyelés, álmosság és párás balatoni hajnalok keveredése. Egyszer megtámadta a szomszéd tábor a mi altáborunkat. Összevissza rohangáltunk, azonnal kitört a háború. A csapatzászlót rejtegettük és dugdostuk a legelvetemültebb helyeken órákon keresztül. Aztán takarodót fújtak. Emlékszem, a fák között futottam a takarodó előtti utolsó percekben, és nekiszaladtam egy kifeszített szárítókötélnek. A homlokomon talált telibe. Iszonyatosan fájt; akkorát zakóztam, mint egy jégre tévedt zsiráf. Durva volt. Még jó, hogy nem fejeztem le magam. Aznap is éjjel voltam őr, éjfél után keltett a váltás, de lehangolt voltam, és csak befeküdtem a pad alá, és szunyáltam, amíg megérkezett a következő páros.
