A tanteremben láttam viszont Dömét, eléggé meg volt szeppenve. Bevallotta, hogy ha a lekváros palacsintát nem is, de a csokoládépudingot mindennél jobban szereti. Csomagolt is neki az anyuja vagy két litert, erről persze vasárnap diszkréten hallgatott. Aztán a nyalánkság valahogy a padlón landolt; az eredményt a fentiekben vázoltam.
Döme a délelőtti foglalkozások alatt (a vulkánokról tanultunk, és csináltunk egy igazi lávafolyamot) hallgatag volt. Ebéd közben rákérdeztem, mi baja. Attól félt, hogy elárulom a szüleinek a pudingfiaskót. Pedig tényleg nem volt szándékos, és megpróbáltak takarítani. Csak a szobatársa tangózni kezdett a felmosóval, és hasra esett a vízzel teli vödörben. Onnantól kezdve elszabadult a pokol. Megnyugtattam, hogy nem lesz baj. Hallgatok, mint a sír.
Ebéd után ledőltem egy órára, a reggeli akrobatabemutató kifárasztott. Álmomban V.-vel voltam egy csapatban, és aranyérmesek lettünk.
