FLX23 | Kész katasztrófa

Hétfőn reggel fél 8 körül óriási zajra ébredtem. Kikukucskáltam az ajtón. Nagyjából tízen tolongtak Döméék ajtaja előtt. A folyosón hatalmas tócsákban állt a víz, pontosabban valami barnás folyadék. A legrosszabbra gondoltam. Arrébb terelgettem a katasztrófaturistákat, és beléptem a szobába. Ami viszont ezután történt, még rémálmaimban sem fordult elő. A lábaim elemelkedtek a talajtól. Hanyatt zuhantam a padló felé, miközben kapálózva próbáltam fogódzót keresni. Szerencsére a fenekemmel értem földet. A szoba közepéig szánkáztam, ahol megfogott Döme kisebbik bőröndje. A mutatványt döbbent csend fogadta. Végigtapogattam magam, hogy egyben vagyok-e. A kezem nyálkás volt, és ragacsos. A pizsamámból nyaktól bokáig csöpögött a lé. Átfutott az agyamon, vajon ebben a helyzetben pedagógiailag mi lehet a megfelelő reakció. Aztán nem gondolkodtam tovább. Feltápászkodtam, és nevetni kezdtem. A bámészkodókból megkönnyebbült sóhajjal szakadt fel az elsöprő erejű röhögés. A kacaj odacsalt még kétemeletnyi táborozót, de ezt már nem vártam meg. Üzenetet küldtem a Messengeren, hogy – amíg én zuhanyozom – valaki jöjjön takarítani.