Patrik: Az órám szerint fél tíz van, mire megérkezünk a tábor kapujába. Maxi legalább száz méterrel lemaradva slattyog mögöttem, és esze ágában sincs igyekezni egy kicsit. Már a vasútállomáson elkezdte a szívózást, illetve, ha jobban belegondolok, már otthon, indulás előtt, vagy ha egészen pontos akarok lenni, akkor már tizenöt évvel és tizenegy hónappal ezelőtt, amikor összehozott bennünket a balszerencse az anyaméhben. Azóta a fejébe vette – természetesen minden ok nélkül –, hogy megkeseríti az életemet. Néha sikerül is neki. Azért sem várom meg, nagylány már, odatalál. Csak azért nem hagytam teljesen faképnél, mert apának megígértem, hogy együtt maradunk, legalább a tábor bejáratáig. Mondjuk, ez így elég kényelmes, hogy ugyanazt a tábort választottuk mindketten. A szüleink időt sem hagytak, hogy meggondoljuk magunkat a másik szándékait megtudván, azon nyomban befizettek egy máltai utazásra. Két főre. Én meg itt maradtam a dilinyós húgommal, aki igazából nyolc perccel előbb született, mint én, de nincs az az isten, hogy a nővéremnek nevezzem. Amikor hátrasandítottam, Maxi még mindig ugyanott állt, ahol percekkel korábban, így a köztünk lévő távolság tovább nőtt. A táskájával szerencsétlenkedik. A francért kellett annyi cuccot hozni. Na nem ám sminkkel meg ruhával van felpakolva, mint általában a többi csaj. Az én tesóm a világ legnagyobb kockája. Méregdrága mindenféléje van, amiről azt sem tudom, hogy mire jók. De így sosem érünk oda. Visszasietve felkapom a táskáját. Mondjuk, a hé helyett jobban esett volna a köszönöm, de már megszoktam.
Maxi: Be kell látnom, hogy nem bírom el a táskámat. Már otthon is éreztem, hogy nehéz, de a vonatig tömegközlekedtünk, alig kellett cipelnem néhány métert. Mióta leszálltunk a vasútállomáson, azóta viszont percről percre nehezebb. Fáj a karom, a hátam, meg olyan testrészeim, amikről eddig soha nem kellett tudomást vennem. Az izomagyú öcsémnek persze esze ágában sincs segítenie egy kicsit. Pedig alig van nála cucc, egy sporttáskában elfér a holmija. Abból is a legnagyobb részt a cipői foglalják el, mert abból háromra is szüksége van az egy hét alatt. Huszadszorra pillant hátra, de semmi. Azért sem fogom megkérni, hogy segítsen. Amikor végre magától kapcsol – megjegyzem, igen lassan –, akkor meg úgy kapja fel a táskámat, hogy hallom, ahogy összeütődnek a dolgaim benne. Remélem, nem tört el semmit. De legalább mindjárt megérkezünk a kapuhoz.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Patrik és Maxi naplója folytatásos történet, amely először a peopleteam.hu-n jelent meg. A szöveg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont támogatásával készült.
