Patrik: Már vagy fél órája téblábolok egymagam céltalanul, mikor meghallom magam mögött Iván kiáltozását.
– Bocs – ér mellém vigyorogva –, tudod, milyenek a csajok. – Mondjuk, ezt én pont nem tudom, mivel a hírnevemmel ellentétben még nem volt egy barátnőm sem. Volt egy lány az évfolyamunkon, aki nagyon bejött, egészen addig, amíg nem töltöttem vele pár percet kettesben. Nem vallanám be senkinek, mert szétszednének, de engem kiábrándítanak azok a lányok, akik azt játsszák (és remélem, hogy tényleg csak játsszák), hogy már mindent megtapasztaltak az életből, amit csak lehet. Nem feltétlenül vágyom arra, hogy sokadik legyek valakinek a listáján, mert futószalagon fogyasztja a kapcsolatokat. Persze látom, ha valaki szép, mivel van szemem, de ebben is eltér az ízlésem kicsit a többi srácétól. Utálom például, ha valakinek nem látszik az arca a smink alatt. Azt is, ha mindene kilóg a ruhájából. Szerintem kicsit sem vonzó. Ellenben a farmer pólóval, a lófarokba kötött haj igenis az. Annyira elbambulok, hogy észre sem veszem, hogy Iván folyamatosan beszél hozzám. Csak a kérdő hangsúlyra leszek figyelmes. Reflexből nemet mondok, Maxi mellett így szoktam meg. Iván furcsán néz rám.
– Kár, én már majd éhen halok.
Ja, hogy ezt kérdezte.
– Akarom mondani, igen – helyesbítek azonnal, mert enni bármikor tudok. Az új szobatársam, ha lehet, még furcsábban méreget, majd legyint egyet, és csak annyit mond, hogy akkor menjünk kajálni.
Maxi: Ahogy egyre többen kezdenek lenni a tábor területén, úgy kezdem magam én is egyre hülyébben érezni, amiért magányosan csatangolok. Nem szeretem ezt az érzést, de általában jó módszer ellene, ha előveszek valami olvasnivalót, mert onnantól azzal foglalkozom. Van benne gyakorlatom, nem az első eset, hogy egyedül érzem magam. Otthon sincs túl sok barátom. A lányokat általában más érdekli, mint engem, a fiúkat meg általában más lányok érdeklik, nem én. Van a sulinkban robotikaszakkör, oda eljárok, de a többi tag – fiúk egytől egyig – nem nagyon akarnak befogadni maguk közé. Ott is láthatatlan vagyok, mint mindenhol. Egyébként itt is, a figyelemelterelés magam miatt kell, nem mások miatt. A kajálda mellett megyek el éppen, és az ott lévő táborozók száma azt jelzi, hogy éppen ebédidő lehet. Nem szokásom sokat foglalkozni az étkezésekkel, így csak felveszek egy szendvicset sok zöldséggel, és a leghátsó asztalhoz ülve kiválasztok egy érdekes cikket a programozásról.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Patrik és Maxi naplója folytatásos történet, amely először a peopleteam.hu-n jelent meg. A szöveg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont támogatásával készült.
