Vasárnap reggel fél 7-kor, a PEOPLE TEAM-tábor első napján kidobott az ágy. Szobatársam, Teddy közepes hangerővel szuszogott. Óvatosan felöltöztem, majd lementem a hangárba, hátha tudok hajnalok hajnalán szerezni egy kávét. Legnagyobb meglepetésemre a büfések már ott voltak. Sunny széles mosollyal az arcán közölte, hogy semmi baj, csak az egyik fázis leverte a biztosítékot, így most nincs áram a büfében. Jön a villanyszerelő, és nemsokára megoldják. Történjék bármi, Sunny mindig életvidám. Én a hajamat tépném, az biztos. Aztán elővarázsolt egy termosznyi friss kávét. Még a katasztrófa előtt főzte.
Körbejártam a pillanatnyilag csendes tábort. Elképzeltem a sportpályákon meg a trambulinoknál a későbbi nyüzsgést és gyerekzsivajt. Nem volt egyszerű. Az óraközi szünetek jutottak eszembe, amikor az udvaron tombolt az egész iskola. Ez viszont nem óránként 10 perc lesz, hanem 168 óra. Rémisztőnek találtam a gondolatot, de egyben kíváncsi is voltam.
Mire visszaértem, már mindenki lent volt. Még egy utolsó gyors gyűlés sok „nagyon fontossal”. Büszke vagyok magamra, mert nem volt szükségem „tolmácsra”. Mindent értettem, minden világosnak tűnt. A parkolóba osztottak be, ahol a kocsival érkező szülőket kellett irányítani. Nem mondom, hogy nem volt melegem.
